Az már el van baszva, hogy én magyar vagyok, de a gyerekek. Az még nincs eldöntve, hogy szegények magyarok lesznek, még nem azok, még el lehet ezt kerülni. És az van, az a legrosszabb, hogy úgy érzem, hogy ezekkel a szó mindenféle értelmében jóravaló kölkökkel kibaszok, ha magyarrá teszem őket; hogy ezzel jelentősen lecsökkentem az esélyeiket a jó életre. (Tartós fogyatékosság, lám, tényleg erről van szó.) Régen úgy gondoltam, hogy nagyon durva lenne, ha a gyerekeim nem lennének magyarok, mert pl. nem értenék meg igazán a szüleiket, talán mi sem őket; de most látom, hogy ez önző gondolkodás. Neki nem ez a dolga, hanem hogy lehessen jó (lehessen jó neki és lehessen ő jó), hát persze.
Ezt sokszor én is pontosan így látom (nem csak ezt a bekezdést, hanem úgy az egészet, bár én vmi disztinktív ‘magyarság’ helyett disztinktív ‘ostoba faszság’-ra szoktam gondolni, amitől a gyerekemet elég könnyen meg tudom védeni), de egyébként én már simán gyűjtöm a pénzt arra, h Zsófi legalább egyetemet végezhessen normális országban.
